Ciszta őrület!

Apukám szívbeteg, problémák vannak a kezével, a nővérem magas vérnyomásban szenved, az anyósom nemrég átesett egy infarktuson, az apósomról nemrég derült ki, hogy rákos, és most Dr. Degu is műtét előtt áll. Légy átkozott, Pandóra, te mocskos kurva!

fox :: levél nekem

Bagoly mondja verébnek?

Szívemhez nőtt a Városliget. Régebben rendszeresen köröztem itt bringával, most a futókilométereket gyűjtöm kitartóan. Kényelmes dolog, hogy az odú közelében van egy kis zöld, ahol ha nem is legideálisabb környezetben, de azért lehet futni, biciklizni.

A szemét, az úton elszórt üvegszilánkok miatti defektek, a futóútvonal közepén ízlésesen "elhelyezett" kutyaszar azonban alaposan le tud hangolni. Nemrégiben tehetetlen méreg öntött el, amikor az Olof Palmenak állított mini emlékműről feszegették le ismeretlenek a meggyilkolt politikus fémből készült képmását.

Nem kellett sokat várni, hogy egy beteg lelkű nímand is letegye névjegyét a megrongált márványtáblán. Minden egyes körben egyre dühösebb és dühösebb lettem, amikor elfutottam az összefirkált torzó mellett. Futás után megpróbáltam vizes zsebkendővel letörölni a feliratot, de az alkoholos filc (?) ellenállt. Miután a következő kocogáskor is ott díszelgett a felirat, ezért munkába menet bedobtam az alkoholos ablaktisztítót, a sebbenzint és néhány szivacsot a táskába, és a meló végeztével Városliget felé kanyarodtam.

Az ablaktisztító túl kíméletes volt, de a benzin némi dörzsöléssel percek alatt leszedte firkát.

Szép lenne, ha az emberi hülyeséget is el lehetne törölni néhány mozdulattal. Addig is jó lenne legalább a szobrot pótolni valahogy.

fox :: levél nekem

Vannak kivédhetetlen dolgok, amire nem lehet felkészülni, csak harcolni ellene

fox :: levél nekem

Total recall

Ma reggel töröltem a könyvjelzők közül az összes felnőtt tartalmú linket, a facebookon is megszabadultam a pinás képeket frissítő kedvencektől (a bikegirlst kivéve).

fox :: levél nekem

Mint a borravaló

Az I.E. alatt a bejegyzéseken kívül semmi nem látszik a blogból, ami meglehetősen bosszant, ezzel csökkentve írási kedvemet, ami az időhiánnyal párosulva mély blogcsendet eredményezett.

Pedig azóta apukám majdnem levágta a csuklóját láncfűrésszel (de végül megúszta egy mély sebbel és 8-10 öltéssel),  L.L.H.Zs. osztályfőnöke (aki mostmár a felesége is!) bekapta a legyet, Dr. Degu megszerezte a jogosítványát, Robespierre megjárta az USA-t, voltunk korcsolyázni, volt szerencsém részt venni Roszpi legénybúcsúján (ott aztán majdnem minden volt, ami a holywoodi filmekben elő van írva), sütöttem finomabbnál finomabb süteményeket, megnéztük a Vér és a méz földjén című filmet és újra beleszerettem a keresztgyermekeimbe. Papíron csak az egyiknek vagyok a keresztapja, de a kisebbik is nagyon a szívemhez nőtt.

fox :: levél nekem

Forradalmi koncert

Eseménydúsan zajlanak manapság Dr. Degu koncertjei, a legutóbbi kettő egészen ingergazdagnak bizonyult. Múltkor egy zakkant önjelölt fotóriporter adott elő rendhagyó műsort a nézőtéren, a mai hangversenyen pedig vendégművészek emelték az est színvonalát. Az előadás forradalmi volt, de nem azért, mert közreműködőként a nemzetközileg is magasan jegyzett Liszt Ferenc Kamarazenekar is fellépett, hanem azért, mert diákok egy csoportja jól átgondolt követeléseinek az esemény helyszínén kívánt érvényt szerezni.

Az ELTE vezetése, hogy megakadályozza hogy az egyetemfoglalás nagyobb méreteket öltsön, rendőröket hívott, hogy tartsák távol a hívatlan látogatókat. Namármost én erről mit sem tudtam, és ahogy nyomultam volna befelé a többi koncertre igyekvő taggal együtt, két hegyomlásnyi fickó plusz egy jólfésült pofa az utamat (és így a mögöttem jövőkét is) állta.

- Hová, hová, barátocskám?
- Én is jónapot kívánok! Koncertre jöttem, bemennék, mert hideg van.
- Ide te nem mehetsz be.
- Ingyenes a koncert, de ha megváltozott a dolog, kifizetem a belépőt, úgyhogy bemennék.
- Nem mehetsz be, nem úgy vagy öltözve.

(Sötét farmerom mindkét szára térdig felhajtva, alatta vastag, térden felül érő zokni, a bokámon fényvisszaverő csíkok, lábamon sötét, de tiszta túracipő, felül kissé szutykos bringás kabát, kezemben sisak, fejemen még a sisak alá való sapka. Vállamon futártáska. A kabát alatt vasalt fehér ing.)

- Tudtommal nincs dresscode és rendszerint így szoktam megjelenni. A kabát-sisak-kiegésztő kombináció szokás szerint megy a ruhatárba, én pedig megyek a koncertre.
- Azt már nem!

(itt már teljes kétségbeesés kerített hatalmába)

- Az előttem lévő idősebb úr farmer, kötött pulcsi összeállításban érkezett. Én is vagyok olyan elegáns.

A két gorilla elbizonytalanodott, a jólfésült csóka gyanakodva a ruhatári sorhoz kísért. Várakozás közben lehajtottam a nadrágszárat, levettem a fényvisszaverőt, a sapkát és a kabátot. A jólfésült egészen megenyhült, úgyhogy még közöltem vele, hogy mellesleg a csellószólam vezetője a feleségem. Emberünk végre jobb belátásra tért, beengedett, sőt, jó szórakozást kívánt, és ment vissza a bejárathoz, a tömeget szűrni. Később az indexet olvasva raktam össze a képet, hogy tüntető diáknak nézett a szekuriti. Majorka büszke lenne rám :-)

Az első darab gond nélkül lement, az LFKZ színpadra lépésével egyidőben odakint rázendítettek a tüntetők. Engem kurvára idegesített, de a zenészek becsületére legyen mondva, igyekeztek nem zavartatni magukat. Egy idő után az egyik szervezőnél elszakadt a cérna, és kiszaladt a feltüzelt bölcsészek közé, azzal, hogy tilos az ÁÁÁÁááhhh!!!

Persze haragudni én sem igazán tudtam a taknyosokra, különösebb bajt nem csináltak, valami cirkuszt pedig csak kellett csinálniuk, hogy valaki odafigyeljen a problémáikra. 

fox :: levél nekem

Jeges rémület

Egyesek azt gondolják, hogy a spori színészkedett. Szerintem meg igenis jégtömbbel dobták meg, csak mire a helyszínelők és az igazságszolgáltatás intézkedett, addigra a bizonyító erejű jégtömb megolvadt.

fox :: levél nekem

Sötét szárnyak suhogása

Madaras hétvégénk volt. Akár jeges is lehetett volna, de sajnos hiába sikerült beszerezni az összetört korcsolya helyett egy "újat" (életem első vaterázása), és hiába fagyott be a farkasordító hidegben a soltvadkerti tó, ha a felülete olyan érdes volt, mint egy dinoszaurusz bőre. És hiába van már Kiskőrösön műjégpálya is, azt hokisok, másnap pedig jégkorongozó palánták vették birtokukba.

Az elmaradt csúszkálás miatt ritka madarak látványa kárpótoltak minket. (Na jó, az erdei fülesbagoly és az egerészölyv elég közönséges szárnyas, de mindenféleképpen ritkább, mint a galamb, a veréb, vagy a feketerigó.)

Az egerészölyvet a vadkerti tóra menet pillantottuk meg. Az út menti kerítésen ült és egykedvűen nézte az elsuhanó autókat. Megfordultunk az autóval, hogy alaposan szemügyre vehessük, de akkor már komótosan felröppent a levegőbe. Lekéstünk. Talán egy percig haladtunk az ellenkező irányba, hogy megfelelő helyet találjunk a havas úton a visszakanyarodásra. Amikor ismét a cél felé robogtunk, az ölyv már kerítés tövében ült a havon és egy galambhoz hasonlító madár tollait szaggatta! Elejtett valamit. Tisztes távolságban leparkoltunk tetthelytől és lépésről lépésre közelítettük meg. Nem zavartatta magát sem tőlünk, sem a kerítés mögött elzakatoló vonattól, sem az úton robogó autóktól. Nagyjából öt méternyire álltunk meg tőle. Láttuk, ahogy kampós csőrével a galamb húsát szaggatja. Az volt az érzésünk, hogy azt is hagyná, hogy az ölünkbe vegyük, de időnként ránk vetett gyanakodó pillantása elárulta, hogy nem fog a vállunkra szállni, mint egy kanári. Amikor pedig egy autó hangos fékcsikorgással megállt, hogy megnézze mit nézzünk, az ölyv a karmai közé kapta zsákmányának maradványait és méltóságteljesen felrepült egy közeli fára. Borzasztóan sajnáltam, hogy nem volt nálunk fényképezőgép.

Vasárnap a hazaindulás előtt még meglátogattunk az orvosi rendelők és az óvoda közös udvarán álló "baglyos fát". Mivel sem az óvoda, sem a rendelő nem volt nyitva, illegálban jutottunk csak be. A délután szürkületben a szokásosnál nehezebben fedeztük fel fenyő ágain gubbasztó madarakat. Öt-hat állatot számolhattunk össze. Az egyik bagoly, amelyik "lebukott", nem állta, hogy meredten nézzük és szárnyra kapott. Puha, hangtalan szárnycsapásokkal egy nem túl távoli fa ágára vitorlázott. Még soha nem láttam baglyot repülni (vagy legalábbis nem tudtam róla), de a csúcs az volt, ami ezután következett. Az elsőkét elrajtolót még húsz-harminc másik követte, mintha az öreg fenyő koronája madárrá változott és elröppent volna. Mindezt egyetlen huhogás nélkül, síri csendben. Nem úgy, amikor mondjuk egy galambraj kap szárnyra nagy szárnycsattogtatás következtében, nem. Mesebeli látvány volt, mintha egy némafilmet néztük volna. Egyetlen nesz nélkül repültek, és foglalták el helyüket a közeli fák ágain. Megfigyelőből megfigyeltek lettünk. Két tucatnyi szempár követte minden lépésünket. Nem akartuk felzaklatni őket, úgyhogy pár perc múlva továbbálltunk.

fox :: levél nekem

Álommeló

Tegnap este Dr. Deguval leültünk a kanapéra vacsora után. Ő kapcsolgatta a TV-t, én neteztem kicsit. Negyed óra múlva arra lettem figyelmes, hogy a feleségem az oldalára dőlve békésen összekucorodva szuszog mellettem. Na jó, gondoltam, akkor én megnéztem a Szabadság határai című filmet a HBO-n, aztán dolgozom, mert olyan terjedelmes anyagon kell átrágnom magam, mint a nagy indiánkönyv, amit ráadásul csak nyomtatva kaptunk meg a számvevőszéktől. Nyomtatva, vazzeg! A huszonegyedik században. Mindegy, gondoltam, tévézek még fél órát, aztán olvasok.

Mondanom sem kell, hogy öt perc múlva már aludtam, viszont a lelkiismeretem még szunyókálás közben sem hagyott nyugodni. Nem jó ez így, neked dolgoznod kellene, így ő! Na de milyen az emberi szervezet? Az agyam azzal nyugtatta le pislákoló küldetéstudatomat, hogy azt az álmot sugározta, miszerint péntek van, semmi dolgunk, nyugodtan alhatunk a kanapén. Így történt, hogy amíg Dr. Degu az igazak álmát alussza, addig én reggel öttől kibaszott jelentéseket kell elemezzek, és ha nem állítom be az ébresztőt, félő, hogy mire indulni kellene a gyárba, én is újra elalszom.

fox :: levél nekem

A jég szerelmére

A csikorgó téli idő befagyasztotta a hazai tavakat, és ha már hideg, akkor korcsolyázás. Mivel a hírek a hóesés mellett erős szélről is szóltak, ezért mégsem a Velencei tóra mentünk, csak a Műjégpályára.

Nyitás előtt - mivel az Allatkertbe nem jutottunk be - még megetettük a városligeti kacsákat. A tó nyugati partján áll egy madáreledel automata, melynek hangja úgy vonzotta a madarakat, mint a mágnes. A feleségem gyermeki örömmel etette őket, volt olyan réce, ami még Dr. Degu tenyeréből is elvette a kaját. Négy óráig még topogtunk néhány percet a bejárat előtt, aztán végre felhúzhattuk a korikat, de nekem egy alaposan felvizezett forralt bor és óra múlva véget is ért a csúszkálás. És nem azért, mert a frissen felújított pálya gyorsan havas lett, hanem azért, mert a jó öreg szovjet(?) gyártmányú korcsolyám - amely már nagykorú - héja minden ok nélkül, rejtélyes körülmények között szilánkokra tört.

fox :: levél nekem

Amikor a disznó szörnyen tetszik

Menjetek a triatlonblogra és lájkoljátok, mert már azt is lehet.

fox :: levél nekem

Ajándék lónak ne verd ki a fogát

Az egyik kedves kolléganőmtől kölcsönkértem egy videokamerát, hogy dokumentáljam, hogyan is úszunk, hogy a felvételt kielemezve tudjuk, min kellene leginkább változtatni. Sajnos a felvételből nem lett semmi, mert a elhagytam azt a kis menetes műanyag pöcköt, amivel az állványhoz lehet rögzíteni az eszközt. Azóta délutánonként a várost járom, hogy beszerezzek egy ugyanolyan a pöcköt, mindhiába. Úgy néz ki, hogy egy zsír új gépet kellene beszereznem hétfőig, de úgy sajnos a terméket csak hosszú átfutási idővel tudják szállítani. Tanácstalan vagyok...

fox :: levél nekem

Láthatatlansági mellény

Már fontolgattam, hogy ideje lenne írni egy baráti hangvételű posztot a javuló közlekedési morálról. Arról, amikor az egyirányú szűk utcában a mögöttem jövő sofőr nem dudál rám, hanem türelmesen jön mögöttem harminccal, arról, amikor a buszos vészvillogóval köszöni meg, hogy kiengedem a kereszteződésből, arról, hogy az autós megáll a zebránál, és átenged. Szóval a pozitív tapasztalatokról.

Aztán jött a péntek reggel, én meg mentem munkába. A józsefárosi pályaudvarnál megszűnik a járda, úgyhogy a salgótarjáni úti kereszteződés után már az úton tekertem. Az egyik pillanatban egy almazöld kocsi orra jelent meg nagyon közel a térdemhez, a következő pillanatban pedig már a csípőmmel hajtottam be a kocsi bal oldali visszapillantótükröt. Az ütközés miatt az első kerék a padkának csapódott, de szerencsére sikerült megőrizni az egyensúlyomat és a nyeregben maradtam. A hölgy feltehetőleg csak a koppanáskor vett észre, ami elég szomorú, főleg, hogy az erős hátsó fényű lámpa be volt kapcsolva, a lábamra fel voltak téve a láthatósági csíkok, a bringán pedig fényvisszaverő prizma van. A nő majdnem frászt kapott ijedtébe, még akkor is dermedten pihegett a jobb oldali ajtó mellett, amikor én már tovább indultam.

Még hevesen dobogott a szívem, amikor egy kilométerrel arrébb, a Vajda Péter utcában egy hölgy átsétált az úton, az autójához lépett, hátrafordult, jól megnézett magának, majd kitárta a bal első ajtót. Az engem előző autó éppen elfért a nyitott ajtó mellett, én pedig gyorsan eldönthettem, hogy az autó alatt küzdjem be magam, vagy az ajtóra kenődjek fel. Inkább az utóbbi mellett döntöttem. Satuféket húztam, így bő egy méterrel az ajtó előtt sikerült megállnom.

Szó, mi szó, elég stresszesen indulta a nap.

fox :: levél nekem

Ül a vadász hosszú méla lesben

Másfél éve már, hogy diagnosztizálták nálam az asztmát. Ez a folyamatos gyógyszeres kezelés mellett azzal is jár, hogy bizonyos időközönként kontrollra kell mennem.

A körzetben - ahová tartozom és amely a főváros lekisebb, de egyben a legsűrűbben lakott kerülete - egyetlen szakorvos rendel. A korábbi várólistát, amivel legutóbb három hónapos előjegyzéssel, de az adott napon mindössze negyedórás várakozás után sorra kerültem, állítólag a betegek reklamációja miatt megszüntették, helyette minden nap érkezési sorrendben kerülnek beszólításra a páciensek.

A gyógyszerem már az ünnepeket  megelőzően elfogyott. Karácsony előtt tettem egy elkeseredett próbálkozást, hogy bejussak a doktornőhöz, de már fél nyolckor, harminc perccel a rendelés előtt, hosszú sor kígyózott a rendelő előtt, ránézésre is nyilvánvaló volt, hogy nem úsznám meg annyival, hogy pár percet kések a gyárból.

Az áldatlan állapotok ismeretében szerdán szabadságot vettem ki, hogy el tudjam intézni a kontrollt, anélkül, hogy azon idegeskednék, hogy mit szólnak a munkahelyen, és egyben letudjam a bankot, a földhivatalt (ez majd még egy másik történet), ne adj isten még eljussak a fogászatra is egy rutinellenőrzésre.

Háromnegyed nyolckor álltam be a sorba, ami érkezésem után is egyre csak nyúlt és terebélyesedett. Húsz perc múlva értem az ablakhoz, ahol az asszisztencia közölte, hogy lehet, hogy csak későn, vagy egyáltalán nem jutok be. Bárhogy is lesz, a gyógyszert rendelés után felírják, másnap(!) mehetek majd érte. Nem tudtak elriasztani. A papírokat leadtam, pár percig szemléltem, hogyan nem halad sor, aztán irány a földhivatal. A bringa és piroshetes kombinációnak köszönhetően nem telt háromnegyed órába, amíg megjártam a Bosnyák teret. A sorszámhúzás után konkrétan arra nem volt időm, hogy levegyem a vállamról a táskát, máris hívtak. Papír bekér, kérelem végigfut, pecsét csattan, viszlát. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen vészterhes, végtörlesztős időben kettő percig fog tartani az ügyintézés.

Kilenc előtt újra a rendelőben voltam. Nem örültek nekem, abban reménykedtek, hogy a gyógyszerrel betömik a számat, és majd egy másik napon újra próbálkozom. Na de milyen változás várható? Semmilyen, de az már egy másik nap gondja lesz. Szó sem lehet róla! Emiatt vettem ki szabit, hoztam innivalót, nálam van Andre Agassi önéletrajza - az Open, ajánlom mindenkinek - egy-két óra várakozás nem riaszt el.

Tizenegykor jön az asszisztencia, hogy nyugodtan hazamehetek, egyig tart a rendelés, a betegek felét sem sikerült beszólítani, utolsó vagyok a listán, biztos nem kerülök sorra. Hogyisne! Reggel bejöttem, regisztráltam, vártam nettó két órát, és menjek haza?!? Ki van zárva, kiülöm a sort. Legalább tucatnyian vannak még előttem. Tizenkét dühös ember. Én viszont higgadt vagyok és türelmes. Ez a szabadnapom.

Fél óra a rendelési idő végéig, de még öten ültünk a váróban. A segéderő próbál a lelkemre beszélni, hogy menjek haza és jöjjek másnap. Köcsög vagyok, inkább zárják rám a rendelő ajtaját, de amíg a doktornő nem mondja, hogy viszlát, addig maradok. Beesik egy fickó, a belsejében meghibásodott valami, vért köp, soron kívül megvizsgálják. A sorstárs nyuggerek fel vannak háborodva, én mennyei türelemmel szemlélem a dolgot, ahogy ők, úgy én sem vagyok életveszélyen. Húsz perc ide vagy oda? Már nem számít.

Fél három, már csak egy ember van előttem, de elmegy az áram. Elgyötört arc jelenik meg az ajtóban. Mi volt ez, Icukám? Nem tudom, doktornő, leállt a rendszer. Óriási! Icukám főz egy teát a nagy fehér asszonynak, amíg újra indul a számítógép és lehet újra pötyögni a diagnózist, nyomtatni a receptet. Ohhh, Tamás, maga még itt van? Várjon még egy kicsit, már nincs sok hátra. Éppen ideje lenne, Andre Agassi még játszhatott volna egy-két szezont, hogy ne csak kétszázhetven oldal maradjon a várakozásra, hanem négyszáz. Az utolsó másfél órában már egyszerre szuggeráltam már az ajtót, hogy az aktuális beteg minél hamarabb távozzon rajta, és a lábujjamat, hogy ne fájjon már, ha úgyis csak ülök. Na de semmi sem tart örökké, a tea is ép csak elfogy a bögréből, amikor visszatér a delej a vezetékekbe. Már tényleg nem lehet sok hátra. De igen. Újból elmegy az áram! A doktornő kézzel írja a receptet, de a diagnózist rögzíteni kell a gépem. Izzanak a vonalak. Icuka intézkedik, közben a tüdővérzéses fickó miatt telefonálnak a Korányiból, hogy mégsem tudják fogadni, küldjék a Péterfybe. Betegszállító kell, ott nem maradhat. Doktornő, a Brinkmann professzor a kettesen! Ingerült, mert a májbetege nem mondta, hogy milyen medicinát kap a tüdejére. Diliház! Visszajön az áram, elmegy az utolsó előtti páciens. Végre bejutok. A légzésfunkciók elfogadhatóak, talán egy picit javultak is tavaly óta. Használja a gyógyszert továbbra is. Negyed év múlva ugyanitt. Neeeem! Nem lehetne, hogy inkább meggyógyuljak? Jobb lenne mindenkinek.

fox :: levél nekem

Sikamlós téma

Rövid átmeneti időre végre újra megnyitott a Városligeti Műjégpálya. Csupán egy alkalommal volt lehetőségünk a jégre szabadult tömeg ezernyi korcsolyaéle által agyonhasznált pályára merészkedni, de a hosszú kihagyás után ez is üdítően hatott.

A két ünnep közötti röpke időszak után a versenyzők vették birtokukba a Vajdahunyadvár előtti placcot. Egy olyan sportág mutatkozott be itthon, ami nálunk szinte ismeretlen, megfelelő infrastruktúra híján gyakorlatilag nem űzi szinte senki.

Fa kutya? Nem, korcsolya eb. Méghozzá gyors. És bár csupán egyetlen magyarnak szurkolhattunk, ennek ellenére akadt néző szép számmal. Igaz a lelátókon szinte kizárólag hollandok foglaltak helyet, mellettük akadt némi hely a németeknek, cseheknek, franciáknak. Magyar szinte sehol. Pedig a jegyárak nem voltak borzasztóak, de az értékesítés kissé felemásra sikeredett. A neten a háromnapos jegy 15 ezertől kezdődött, a helyszínen elővételben már 5 ezerért is lehetett kapni, amihez négy belépő is járt a közösségi napokra. Na de hová is szól ez a jegy, hová ülhetünk? Érkezési sorrendben lehet elfoglalni a helyet - válaszolta a hölgy a pénztárnál.

Nos, szombaton kiderült, hogy az állóhelyeket lehet érkezési sorrendben elfoglalni. Nahiszen! Gyakorlatilag pont ugyanannyit láthattunk, mint a bámészkodók a hídról, vagy talán kicsivel kevesebbet, elvégre is a talajszintről jóval kevesebbet láthattunk, mint fentről. Mégsem voltam elégedetlen, mert a hollandok és a csehek remek hangulatot teremtettek, emellett pedig nagyszerű, izgalmas érzés volt karnyújtásnyi közelségből látni olyan atlétákat, mint Sven Kramer, vagy Claudia Pechstein. (a képeken nem ők szerepelnek)

fox :: levél nekem

Somewhere over the rainbow

Mostmár a szivárvány minden színében játszanak a sérült lábujjaim. Nem valami esztétikus látvány, viszont már sikerült mozgásra bírni őket. Egészen ma reggelig úgy éreztem, hogy pár nap és rendbe jövök. A járás még nem ment jól, ezért, meg persze egyébként is, bringával mentem munkába.

A Keleti Pályaudvar előtt számtalanszor eszembe jutott, hogy a zebrán piroson átrohanó gyalogosokat egyszer kivasalja valaki. Nos, ez a valaki ma reggel én voltam. A gyalogosok, ahogy az a gyalogosoknak elő van írva, rajtra készen toporognak a pirosnál és aggódva tekintgettek a túloldalon érkező buszra. Az egyiküknél elszakadt a cérna és anélkül, hogy szétnézett volna átrohant az úton. Satufék, kormány elránt. Kikerültem az izgága gyalogost, de ahogy a sprinteknél az megszokott, az első kiugró magával rántotta a következőt, akit telibe trafáltam. A nő elszállt és én is talajt fogtam. "Természetesen" a kificamodott lábamra érkeztem. Legszívesebben üvöltöttem volna, mint a sakál, de ijedtségemben pár pillanatra megfeledkeztem a fájdalomról. Amikor meggyőződtem róla, hogy a hölgy rendben van - szerencsétlen, azon kívül, hogy jól odaverte magát az aszfalthoz, bizonyára sokkot is kapott, mert mantrázott mindenféle dicsérjük az urat, meg isten báránya, kegyelmezz nekünköt - kezdtem érezni, hogy valami kibaszottul nincs rendben. Örömmel hazakullogtam volna, de várt a gyár.

Most a túlélésre játszom, remélem holnap, vagy holnapután megint olyan állapotban lesz a lábam, mint tegnap, vagy tegnapelőtt.

fox :: levél nekem

Ma este végre a sarkamra állok

Úgy érzem jó ütemben halad a lábam gyógyulása. Már egész fürgén bicegek vele. Ennek örömére ma görgőztem fél órát. Csak úgy, ráhangolódás jelleggel. Nem is mértem semmit, csak a lábamat próbálgattam. Kétszer egy-egy perces forgatás mindkét lábbal, laza tekerés enyhe fokozatban. Problémamentes volt, és meglehetősen unalmas, pedig a bringások helyett a Férfias játékokat néztük a TVben.

fox :: levél nekem

Ész nélküli fényképész

Ma egy járókelő lefényképezett miközben hazafelé bicikliztem. Szó szerint advent utolsó hete villant be, amikor Dr. Degu nagyszerű karácsonyi koncertet adott. A zenét nem értő vendégek számára is élvezetes darabok, változatos program, érdekes felkonferálások voltak műsoron. Nagy volt az érdeklődés, egy tűt sem lehetett leejteni a nézőtéren. Dr. Degu unokaöccse és unokahúga első alkalommal járt komolyzenei koncerten, ezért a biztonság kedvéért a karzaton foglaltunk helyet, ahonnan vészhelyzet esetén diszkréten olajra tudtunk volna lépni. A vész azonban nem onnan támadt amerről sejtettük. A hallgatók között a második sorban helyet foglaló néző úgy gondolta, hogy egy akusztikai koncertet vizuálisan örökít meg, és oly serényen kattogtatta a fényképezőgépét, hogy lepipálta volna az esküvői fotósunkat is.

Beltéri koncertről lévén szó, villogott a vaku szaporán, percenként úgy tízet-húszat. A fickónak annyi esze volt, hogy nem a zenészek szemét sütötte ki, a fényt felfelé irányította, így viszont az én retinámat égette szét. Volt, hogy a faszi néhány percre pihentette a csúcsra járatott masinát, hogy aztán teljesen váratlanul, újult erővel zúdítsa ránk megint a pergőtüzet, mint egy meghibásodott stroboszkóp. Amikor a koncert közepe táján lemerült az aksi, fellélegeztünk, de korai volt az öröm, mert a csóka pótaksit kapott elő a zsebéből, betárazott, és tovább tüzelt, mint egy őrült traffipax. Úgy éreztem magam, mint egy guantanamói rab, aki akkor is páni félelemben él, amikor éppen szünetel a kínzás, mert nem tudja, mikor kezdik újra és vezetik a testébe a következő dózis áramot, és meddig fog tartani a velőtrázó fájdalom. Egy pillanat múlva, vagy csak öt perccel később? Ilyenkor a pattanásig feszült idegek már-már fizikailag fájnak. Behunyt szemhéjamon keresztül is láttam a villanásokat. Pedig micsoda remek koncert lehetett volna! Légy átkozott, Harold Edgerton!

fox :: levél nekem

Show time

Komolyra fordult a hidegháború. Tél Tábornok ebben a szezonban még nem indított komolyabb offenzívát, de még csak elrettentő hadgyakorlatot sem hajtott végre, a védekezésre kényszerülő oldal mégis erődemonstrációt tartott. A Kerepesi temető melletti járdát olyan vastagon hintették fel sóval(?), hogy bizonyos szakaszokon fél centi vastagon állt a szóróanyag. Csak remélni merem, hogy a fehér kristálytakaró nem az, aminek látszik. Nem tudom elhinni, hogy a járdát szegélyező fák újratelepítése és az idő, ami alatt azok a fák megnőnének, nem lesz drágább, mint a maró hatású nátrium-klorid helyett alkalmazható, talán kevésbé olcsó, de környezetkímélőbb síkosságmentesítők.

fox :: levél nekem

Boldog új évet, kéz és lábtörést!

Kemény, férfias testmozgásnak tartom a küzdősportokat is, de egyre inkább úgy érzem, hogy kezdetnek nem megfelelő ellenfeleket választottam magamnak. Csütörtökön a kerekes bőrönddel kerültem konfliktusba, és akkor is én húztam a rövidebbet, tegnap pedig egy ártatlan lasergamenek lett kórház a vége. Annyira szerencsétlenül és olyan erővel rúgtam bele egy paravánba, hogy megreccsentek az lábujjaim. A hasító fájdalom csak pár pillanatig tartott, de az egyik ujjam természetellenes szögben meredt olyan irányba, amiben nem kellett volna, és hiába próbáltam kézzel visszatuszkolni a helyére, a legkisebb érintés is üvöltésre ingerelt. Ficam, vagy törés? A diagnózist és a rekonstrukciót szakemberre bíztuk.

A röntgennel és a várakozással töltött idő alatt már-már kezdtem hozzászokni az erős, lüktető fájdalomhoz, amikor a folyosón sétáló ügyeletes orvos - éppen csak kicsit lassítva mellettem - egy határozott mozdulattal, lendületből helyrerántotta a torz ujjperceket. Az elfojtott üvöltést (nem a doktor bácsi adta ki magából) rövid tájékoztatás követte. A kificamodott második és a negyedik lábujjam csontjaiból levált néhány szilánk, de egyébként minden a helyére került. 2-3 hét pihentetés után rendbe fog jönni.

A kímélő üzemmód a szilveszteri buli alatt szünetelt, de aztán a néhány alvással töltött óra jót tett, a korábban kétszeresére dagadt ujjak mérete megint közelíti a normálist. A járás kifejezetten nem esik jól, de ha nem mozgatom a lábam, akkor semmiféle fájdalmat nem érzek.

A megfelelő időpontban nem volt nálam fotómasina, ezért a felfelé kunkorodó ujjperceket nem tudtam kellően hatásvadász módon dokumentálni, így mindenki kénytelen lesz a már esztétikusra egyengetett lábujjak alapján sajnálni.

fox :: levél nekem