Amikor a disznó szörnyen tetszik

Menjetek a triatlonblogra és lájkoljátok, mert már azt is lehet.

fox :: levél nekem

Ajándék lónak ne verd ki a fogát

Az egyik kedves kolléganőmtől kölcsönkértem egy videokamerát, hogy dokumentáljam, hogyan is úszunk, hogy a felvételt kielemezve tudjuk, min kellene leginkább változtatni. Sajnos a felvételből nem lett semmi, mert a elhagytam azt a kis menetes műanyag pöcköt, amivel az állványhoz lehet rögzíteni az eszközt. Azóta délutánonként a várost járom, hogy beszerezzek egy ugyanolyan a pöcköt, mindhiába. Úgy néz ki, hogy egy zsír új gépet kellene beszereznem hétfőig, de úgy sajnos a terméket csak hosszú átfutási idővel tudják szállítani. Tanácstalan vagyok...

fox :: levél nekem

Láthatatlansági mellény

Már fontolgattam, hogy ideje lenne írni egy baráti hangvételű posztot a javuló közlekedési morálról. Arról, amikor az egyirányú szűk utcában a mögöttem jövő sofőr nem dudál rám, hanem türelmesen jön mögöttem harminccal, arról, amikor a buszos vészvillogóval köszöni meg, hogy kiengedem a kereszteződésből, arról, hogy az autós megáll a zebránál, és átenged. Szóval a pozitív tapasztalatokról.

Aztán jött a péntek reggel, én meg mentem munkába. A józsefárosi pályaudvarnál megszűnik a járda, úgyhogy a salgótarjáni úti kereszteződés után már az úton tekertem. Az egyik pillanatban egy almazöld kocsi orra jelent meg nagyon közel a térdemhez, a következő pillanatban pedig már a csípőmmel hajtottam be a kocsi bal oldali visszapillantótükröt. Az ütközés miatt az első kerék a padkának csapódott, de szerencsére sikerült megőrizni az egyensúlyomat és a nyeregben maradtam. A hölgy feltehetőleg csak a koppanáskor vett észre, ami elég szomorú, főleg, hogy az erős hátsó fényű lámpa be volt kapcsolva, a lábamra fel voltak téve a láthatósági csíkok, a bringán pedig fényvisszaverő prizma van. A nő majdnem frászt kapott ijedtébe, még akkor is dermedten pihegett a jobb oldali ajtó mellett, amikor én már tovább indultam.

Még hevesen dobogott a szívem, amikor egy kilométerrel arrébb, a Vajda Péter utcában egy hölgy átsétált az úton, az autójához lépett, hátrafordult, jól megnézett magának, majd kitárta a bal első ajtót. Az engem előző autó éppen elfért a nyitott ajtó mellett, én pedig gyorsan eldönthettem, hogy az autó alatt küzdjem be magam, vagy az ajtóra kenődjek fel. Inkább az utóbbi mellett döntöttem. Satuféket húztam, így bő egy méterrel az ajtó előtt sikerült megállnom.

Szó, mi szó, elég stresszesen indulta a nap.

fox :: levél nekem

Ül a vadász hosszú méla lesben

Másfél éve már, hogy diagnosztizálták nálam az asztmát. Ez a folyamatos gyógyszeres kezelés mellett azzal is jár, hogy bizonyos időközönként kontrollra kell mennem.

A körzetben - ahová tartozom és amely a főváros lekisebb, de egyben a legsűrűbben lakott kerülete - egyetlen szakorvos rendel. A korábbi várólistát, amivel legutóbb három hónapos előjegyzéssel, de az adott napon mindössze negyedórás várakozás után sorra kerültem, állítólag a betegek reklamációja miatt megszüntették, helyette minden nap érkezési sorrendben kerülnek beszólításra a páciensek.

A gyógyszerem már az ünnepeket  megelőzően elfogyott. Karácsony előtt tettem egy elkeseredett próbálkozást, hogy bejussak a doktornőhöz, de már fél nyolckor, harminc perccel a rendelés előtt, hosszú sor kígyózott a rendelő előtt, ránézésre is nyilvánvaló volt, hogy nem úsznám meg annyival, hogy pár percet kések a gyárból.

Az áldatlan állapotok ismeretében szerdán szabadságot vettem ki, hogy el tudjam intézni a kontrollt, anélkül, hogy azon idegeskednék, hogy mit szólnak a munkahelyen, és egyben letudjam a bankot, a földhivatalt (ez majd még egy másik történet), ne adj isten még eljussak a fogászatra is egy rutinellenőrzésre.

Háromnegyed nyolckor álltam be a sorba, ami érkezésem után is egyre csak nyúlt és terebélyesedett. Húsz perc múlva értem az ablakhoz, ahol az asszisztencia közölte, hogy lehet, hogy csak későn, vagy egyáltalán nem jutok be. Bárhogy is lesz, a gyógyszert rendelés után felírják, másnap(!) mehetek majd érte. Nem tudtak elriasztani. A papírokat leadtam, pár percig szemléltem, hogyan nem halad sor, aztán irány a földhivatal. A bringa és piroshetes kombinációnak köszönhetően nem telt háromnegyed órába, amíg megjártam a Bosnyák teret. A sorszámhúzás után konkrétan arra nem volt időm, hogy levegyem a vállamról a táskát, máris hívtak. Papír bekér, kérelem végigfut, pecsét csattan, viszlát. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen vészterhes, végtörlesztős időben kettő percig fog tartani az ügyintézés.

Kilenc előtt újra a rendelőben voltam. Nem örültek nekem, abban reménykedtek, hogy a gyógyszerrel betömik a számat, és majd egy másik napon újra próbálkozom. Na de milyen változás várható? Semmilyen, de az már egy másik nap gondja lesz. Szó sem lehet róla! Emiatt vettem ki szabit, hoztam innivalót, nálam van Andre Agassi önéletrajza - az Open, ajánlom mindenkinek - egy-két óra várakozás nem riaszt el.

Tizenegykor jön az asszisztencia, hogy nyugodtan hazamehetek, egyig tart a rendelés, a betegek felét sem sikerült beszólítani, utolsó vagyok a listán, biztos nem kerülök sorra. Hogyisne! Reggel bejöttem, regisztráltam, vártam nettó két órát, és menjek haza?!? Ki van zárva, kiülöm a sort. Legalább tucatnyian vannak még előttem. Tizenkét dühös ember. Én viszont higgadt vagyok és türelmes. Ez a szabadnapom.

Fél óra a rendelési idő végéig, de még öten ültünk a váróban. A segéderő próbál a lelkemre beszélni, hogy menjek haza és jöjjek másnap. Köcsög vagyok, inkább zárják rám a rendelő ajtaját, de amíg a doktornő nem mondja, hogy viszlát, addig maradok. Beesik egy fickó, a belsejében meghibásodott valami, vért köp, soron kívül megvizsgálják. A sorstárs nyuggerek fel vannak háborodva, én mennyei türelemmel szemlélem a dolgot, ahogy ők, úgy én sem vagyok életveszélyen. Húsz perc ide vagy oda? Már nem számít.

Fél három, már csak egy ember van előttem, de elmegy az áram. Elgyötört arc jelenik meg az ajtóban. Mi volt ez, Icukám? Nem tudom, doktornő, leállt a rendszer. Óriási! Icukám főz egy teát a nagy fehér asszonynak, amíg újra indul a számítógép és lehet újra pötyögni a diagnózist, nyomtatni a receptet. Ohhh, Tamás, maga még itt van? Várjon még egy kicsit, már nincs sok hátra. Éppen ideje lenne, Andre Agassi még játszhatott volna egy-két szezont, hogy ne csak kétszázhetven oldal maradjon a várakozásra, hanem négyszáz. Az utolsó másfél órában már egyszerre szuggeráltam már az ajtót, hogy az aktuális beteg minél hamarabb távozzon rajta, és a lábujjamat, hogy ne fájjon már, ha úgyis csak ülök. Na de semmi sem tart örökké, a tea is ép csak elfogy a bögréből, amikor visszatér a delej a vezetékekbe. Már tényleg nem lehet sok hátra. De igen. Újból elmegy az áram! A doktornő kézzel írja a receptet, de a diagnózist rögzíteni kell a gépem. Izzanak a vonalak. Icuka intézkedik, közben a tüdővérzéses fickó miatt telefonálnak a Korányiból, hogy mégsem tudják fogadni, küldjék a Péterfybe. Betegszállító kell, ott nem maradhat. Doktornő, a Brinkmann professzor a kettesen! Ingerült, mert a májbetege nem mondta, hogy milyen medicinát kap a tüdejére. Diliház! Visszajön az áram, elmegy az utolsó előtti páciens. Végre bejutok. A légzésfunkciók elfogadhatóak, talán egy picit javultak is tavaly óta. Használja a gyógyszert továbbra is. Negyed év múlva ugyanitt. Neeeem! Nem lehetne, hogy inkább meggyógyuljak? Jobb lenne mindenkinek.

fox :: levél nekem

Sikamlós téma

Rövid átmeneti időre végre újra megnyitott a Városligeti Műjégpálya. Csupán egy alkalommal volt lehetőségünk a jégre szabadult tömeg ezernyi korcsolyaéle által agyonhasznált pályára merészkedni, de a hosszú kihagyás után ez is üdítően hatott.

A két ünnep közötti röpke időszak után a versenyzők vették birtokukba a Vajdahunyadvár előtti placcot. Egy olyan sportág mutatkozott be itthon, ami nálunk szinte ismeretlen, megfelelő infrastruktúra híján gyakorlatilag nem űzi szinte senki.

Fa kutya? Nem, korcsolya eb. Méghozzá gyors. És bár csupán egyetlen magyarnak szurkolhattunk, ennek ellenére akadt néző szép számmal. Igaz a lelátókon szinte kizárólag hollandok foglaltak helyet, mellettük akadt némi hely a németeknek, cseheknek, franciáknak. Magyar szinte sehol. Pedig a jegyárak nem voltak borzasztóak, de az értékesítés kissé felemásra sikeredett. A neten a háromnapos jegy 15 ezertől kezdődött, a helyszínen elővételben már 5 ezerért is lehetett kapni, amihez négy belépő is járt a közösségi napokra. Na de hová is szól ez a jegy, hová ülhetünk? Érkezési sorrendben lehet elfoglalni a helyet - válaszolta a hölgy a pénztárnál.

Nos, szombaton kiderült, hogy az állóhelyeket lehet érkezési sorrendben elfoglalni. Nahiszen! Gyakorlatilag pont ugyanannyit láthattunk, mint a bámészkodók a hídról, vagy talán kicsivel kevesebbet, elvégre is a talajszintről jóval kevesebbet láthattunk, mint fentről. Mégsem voltam elégedetlen, mert a hollandok és a csehek remek hangulatot teremtettek, emellett pedig nagyszerű, izgalmas érzés volt karnyújtásnyi közelségből látni olyan atlétákat, mint Sven Kramer, vagy Claudia Pechstein. (a képeken nem ők szerepelnek)

fox :: levél nekem

Somewhere over the rainbow

Mostmár a szivárvány minden színében játszanak a sérült lábujjaim. Nem valami esztétikus látvány, viszont már sikerült mozgásra bírni őket. Egészen ma reggelig úgy éreztem, hogy pár nap és rendbe jövök. A járás még nem ment jól, ezért, meg persze egyébként is, bringával mentem munkába.

A Keleti Pályaudvar előtt számtalanszor eszembe jutott, hogy a zebrán piroson átrohanó gyalogosokat egyszer kivasalja valaki. Nos, ez a valaki ma reggel én voltam. A gyalogosok, ahogy az a gyalogosoknak elő van írva, rajtra készen toporognak a pirosnál és aggódva tekintgettek a túloldalon érkező buszra. Az egyiküknél elszakadt a cérna és anélkül, hogy szétnézett volna átrohant az úton. Satufék, kormány elránt. Kikerültem az izgága gyalogost, de ahogy a sprinteknél az megszokott, az első kiugró magával rántotta a következőt, akit telibe trafáltam. A nő elszállt és én is talajt fogtam. "Természetesen" a kificamodott lábamra érkeztem. Legszívesebben üvöltöttem volna, mint a sakál, de ijedtségemben pár pillanatra megfeledkeztem a fájdalomról. Amikor meggyőződtem róla, hogy a hölgy rendben van - szerencsétlen, azon kívül, hogy jól odaverte magát az aszfalthoz, bizonyára sokkot is kapott, mert mantrázott mindenféle dicsérjük az urat, meg isten báránya, kegyelmezz nekünköt - kezdtem érezni, hogy valami kibaszottul nincs rendben. Örömmel hazakullogtam volna, de várt a gyár.

Most a túlélésre játszom, remélem holnap, vagy holnapután megint olyan állapotban lesz a lábam, mint tegnap, vagy tegnapelőtt.

fox :: levél nekem

Ma este végre a sarkamra állok

Úgy érzem jó ütemben halad a lábam gyógyulása. Már egész fürgén bicegek vele. Ennek örömére ma görgőztem fél órát. Csak úgy, ráhangolódás jelleggel. Nem is mértem semmit, csak a lábamat próbálgattam. Kétszer egy-egy perces forgatás mindkét lábbal, laza tekerés enyhe fokozatban. Problémamentes volt, és meglehetősen unalmas, pedig a bringások helyett a Férfias játékokat néztük a TVben.

fox :: levél nekem

Ész nélküli fényképész

Ma egy járókelő lefényképezett miközben hazafelé bicikliztem. Szó szerint advent utolsó hete villant be, amikor Dr. Degu nagyszerű karácsonyi koncertet adott. A zenét nem értő vendégek számára is élvezetes darabok, változatos program, érdekes felkonferálások voltak műsoron. Nagy volt az érdeklődés, egy tűt sem lehetett leejteni a nézőtéren. Dr. Degu unokaöccse és unokahúga első alkalommal járt komolyzenei koncerten, ezért a biztonság kedvéért a karzaton foglaltunk helyet, ahonnan vészhelyzet esetén diszkréten olajra tudtunk volna lépni. A vész azonban nem onnan támadt amerről sejtettük. A hallgatók között a második sorban helyet foglaló néző úgy gondolta, hogy egy akusztikai koncertet vizuálisan örökít meg, és oly serényen kattogtatta a fényképezőgépét, hogy lepipálta volna az esküvői fotósunkat is.

Beltéri koncertről lévén szó, villogott a vaku szaporán, percenként úgy tízet-húszat. A fickónak annyi esze volt, hogy nem a zenészek szemét sütötte ki, a fényt felfelé irányította, így viszont az én retinámat égette szét. Volt, hogy a faszi néhány percre pihentette a csúcsra járatott masinát, hogy aztán teljesen váratlanul, újult erővel zúdítsa ránk megint a pergőtüzet, mint egy meghibásodott stroboszkóp. Amikor a koncert közepe táján lemerült az aksi, fellélegeztünk, de korai volt az öröm, mert a csóka pótaksit kapott elő a zsebéből, betárazott, és tovább tüzelt, mint egy őrült traffipax. Úgy éreztem magam, mint egy guantanamói rab, aki akkor is páni félelemben él, amikor éppen szünetel a kínzás, mert nem tudja, mikor kezdik újra és vezetik a testébe a következő dózis áramot, és meddig fog tartani a velőtrázó fájdalom. Egy pillanat múlva, vagy csak öt perccel később? Ilyenkor a pattanásig feszült idegek már-már fizikailag fájnak. Behunyt szemhéjamon keresztül is láttam a villanásokat. Pedig micsoda remek koncert lehetett volna! Légy átkozott, Harold Edgerton!

fox :: levél nekem

Show time

Komolyra fordult a hidegháború. Tél Tábornok ebben a szezonban még nem indított komolyabb offenzívát, de még csak elrettentő hadgyakorlatot sem hajtott végre, a védekezésre kényszerülő oldal mégis erődemonstrációt tartott. A Kerepesi temető melletti járdát olyan vastagon hintették fel sóval(?), hogy bizonyos szakaszokon fél centi vastagon állt a szóróanyag. Csak remélni merem, hogy a fehér kristálytakaró nem az, aminek látszik. Nem tudom elhinni, hogy a járdát szegélyező fák újratelepítése és az idő, ami alatt azok a fák megnőnének, nem lesz drágább, mint a maró hatású nátrium-klorid helyett alkalmazható, talán kevésbé olcsó, de környezetkímélőbb síkosságmentesítők.

fox :: levél nekem

Boldog új évet, kéz és lábtörést!

Kemény, férfias testmozgásnak tartom a küzdősportokat is, de egyre inkább úgy érzem, hogy kezdetnek nem megfelelő ellenfeleket választottam magamnak. Csütörtökön a kerekes bőrönddel kerültem konfliktusba, és akkor is én húztam a rövidebbet, tegnap pedig egy ártatlan lasergamenek lett kórház a vége. Annyira szerencsétlenül és olyan erővel rúgtam bele egy paravánba, hogy megreccsentek az lábujjaim. A hasító fájdalom csak pár pillanatig tartott, de az egyik ujjam természetellenes szögben meredt olyan irányba, amiben nem kellett volna, és hiába próbáltam kézzel visszatuszkolni a helyére, a legkisebb érintés is üvöltésre ingerelt. Ficam, vagy törés? A diagnózist és a rekonstrukciót szakemberre bíztuk.

A röntgennel és a várakozással töltött idő alatt már-már kezdtem hozzászokni az erős, lüktető fájdalomhoz, amikor a folyosón sétáló ügyeletes orvos - éppen csak kicsit lassítva mellettem - egy határozott mozdulattal, lendületből helyrerántotta a torz ujjperceket. Az elfojtott üvöltést (nem a doktor bácsi adta ki magából) rövid tájékoztatás követte. A kificamodott második és a negyedik lábujjam csontjaiból levált néhány szilánk, de egyébként minden a helyére került. 2-3 hét pihentetés után rendbe fog jönni.

A kímélő üzemmód a szilveszteri buli alatt szünetelt, de aztán a néhány alvással töltött óra jót tett, a korábban kétszeresére dagadt ujjak mérete megint közelíti a normálist. A járás kifejezetten nem esik jól, de ha nem mozgatom a lábam, akkor semmiféle fájdalmat nem érzek.

A megfelelő időpontban nem volt nálam fotómasina, ezért a felfelé kunkorodó ujjperceket nem tudtam kellően hatásvadász módon dokumentálni, így mindenki kénytelen lesz a már esztétikusra egyengetett lábujjak alapján sajnálni.

fox :: levél nekem

Sanyi, a bagoly

A tegnap reggeli szaladáskor teljesen felvillanyozott a bagoly! Láttam ugyan a madarat, de túl messze volt ahhoz, hogy jól megfigyeljem. A hangja azonban - némi kutatás gyümölcseként - elárulta. Na, ki tudja milyen jószágról van szó?

Az nyert, aki a macskabagolyra tippelt.

fox :: levél nekem

Jég veled

A gyárban még tart az utolsó előtti nagy roham, csúcsra járatva vizsgálódik a számvevőszék, közben a jövő évi szerződések megkötése egyre égetőbb, a tulajdonos számára is elfogadható üzleti terv elkészítése a lehetetlen finanszírozásra való tekintettel egyre kilátástalanbabb, úgyhogy az ünnepek előtti hajnali kelés és késő este fáradt hazaérkezés leginkább a meló miatt van, mintsem a felkészülés fáradalmai miatt. Ezzel együtt legalább a csütörtök reggeli futás megmaradt.

Jégkorszakra ébredt ma reggel a Városliget. A tegnapi csapadék vékony rétegben ráfagyott mindenhová: az útra, a járdára, a fűvre, a gyalogútra. Szinte egész kis kör úgy csúszott, mint egy kádnyi, takonyba áztatott és megolajozott meztelencsiga. A troli nyomvonalán, ahol a kerekek (vagy a sózás?) elbántak a vékony jégréteggel, biztonsággal lehetett szaladni, de a járda és a keményre taposott föld is nagyon síkos volt. A gyep ilyen szempontból biztonságosabbnak bizonyult, de azon is meg lehetett csúszni, ha nem figyelt az ember, ráadásul a félig fagyott fűcsomók kicsit göröngyös terepet jelentettek, úgyhogy óvatosan lehetett csak haladni. Komótos, 6 perc/km tempóban mindössze négy kört futottam. Egyrészt várt a gyár, másrészt pár percet bámészkodással töltöttem, ugyanis a Zichy Mihály és a Olof Palme kereszteződésében egy magas platán csúcsán egy inszomniás bagoly ült és ütemesen huhogott bele a hajnali sötétségbe! A hang iránya alapján sikerült felfedezni a jószágot, de a távolság és a félhomály miatt nem tudtam beazonosítani. "Hu-hu-húúúú!" Jelentette ki többször is a madár. A csúszós út miatti bosszúságom el is párolgott. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára bagolyhangot, de az biztos, hogy nem kora reggel, a város kellős közepén volt ilyen élményben részem.

A körülményekre való tekintettel az idő másodlagos. A -1^oC-ban ~7 kilométert tettem meg 43 perc alatt.

fox :: levél nekem

Fel-fel dobott kő kövön nem marad

A Kerepesi temető hosszában a Fogarasi út mellett vezető járdát szeptember elején bontották fel. Talán valamilyen közmű - csatorna, elektromos kábel - cseréjén elpöcsöltek egy hetet a melósok, aztán jött a járda helyreállítása. A cirka hétszáz méter hosszú, két méter széles aszfaltcsíkot legalább hetven napig építették. Félelmetes! Tíz méter per nap. Pedig a szegélyépítésre, földmunkákra, vagy egyéb időrabló tevékenységre nem volt szükség, csak új bitumenréteget kellett elteríteni, de a munkálatok így sem lettek készen halottak napjára.

Dühödt autósok hónapokon keresztül ették a kefét az őket feltartó munkagépek miatt, a gyalogosok bukdácsoltak a saras járdán, esetleg a túloldalon a villamossíneken, az úttestre szorult bringások próbáltak életben maradni a hömpölygő autóforgalomban.

Egyszer azonban minden befejeződik. A gyalogosok és a bringások december elején vehették újra birtokba az toldozott-foldozott, minősíthetetlenül egyenetlen, összegányolt aszfaltcsíkot. Néhány napra rá egy helyen feltörték a friss burkolatot, majd két korláttal elkerítve otthagyták a gecibe. A kordont aztán tréfás kedvű polgárok arrébb tették, elborította a szél, elvitték róla a lámpát, a luk meg ott éktelenkedett a járda közepén. Mivel napjában arra járok, nagyjából sejtettem, hogy hol a csapda, ennek ellenére folyamatosan attól tartottam, hogy egy szép napon fejre állok.

Két hete a lukat kiszélesítették a gyalogút teljes hosszában. Semmi jelzés, de végülis bringásként nem panaszkodhatom, elvégre is csak megtűrt használója vagyok a járdának. (Ahogy az úttestnek is.) A kivitelezők is így gondolhatták, úgyhogy két hétig pihentették a lukat két aszfaltdarabra kötött szalaggal megjelölve. Amikor aztán a négy négyzetméteres új bitumendarab a helyére került, a két követ - ki tudja mire lesz még jó? felkiáltással - otthagyták. Lehet, hogy a temető megbízásából hagyták őket ott, hogy új kuncsaftokat toborozzon ravatalozóba? Tudja a fene. Egy reggel leálltam és a fal tövébe rúgtam őket, de ezek vándorló kövek voltak, gondolom néhányan belebotlottak, így köthettek ki pénteken a járda közepén, ahol aztán kiderült mire is jók valójában:

π az egyikre ráhajtva elszállt, mint a győzelmi zászló, kórház, talán törés, gipsz, táppénz. Kis magyar rögvalóság.

fox :: levél nekem

Mortal Vombat

Nyerőt lép, aki éves állatkerti belépővel lepi meg Dr. Degut. Betonbiztos slágertermék, legyen szó születésnapról, karácsonyról, házassági évfordulóról, névnapról vagy első áldozásról. Kis feleségem már több éve rendszeres látogatója a budapesti zoonak, amióta az örökbefogadott vízidisznóhoz állandó láthatást biztosító bérletet is vettem neki. Egyetlen probléma volt a dologgal: rendszerint nélkülem látogatta a jószágokat, mert nekem fájt kéthetente kétezer forintot eltapsolni úgy, hogy ezért a pénzéért cserébe nem fröccs jár, hanem orrfacsaró trágyaszag, és visongató gyerekhad...

Két új aussie érkezése és a kultúrautalványaim érvényességének közelgő lejárása miatt azonban utolért a végzet: én is bevásároltam magam a bérletesek közé.

Első utunk természetesen a vombatokhoz vezetett, akik ha nem is olyan cukik, mint egy kölyökpanda, vagy egy koala, de azért jópofa lények. Miután kilelkendeztük magunkat átballagtunk az ausztrál házba, hogy ott megnézzük a honfitársaikat. Muris volt, hogy az ugróegerek a lábunk között szökdécseltek, de annak azért nem örültem, hogy lehugyoztak a repülő kutyák. Hiába a testközel hátulütői... A kistigrisek már egyáltalán nem kicsik, a capibarák még mindig szeretnivalóan ostobák, a tapírok olyan rondák, hogy az már szép, én pedig hamarosan újra végiglátogatom őket.

Tóth Krisztina: Vombat

Hogyha jő a vombat,
az ember mit mondhat?
A vombat külsején
kevés dolog ronthat.

Egy erszényes patkány,
ráadásul törpe,
jogos, hogy a napját
üregekben töltse…

Hogy az irodalom
a lelkére hogy hat,
nem tudni. Rovaron
éldegél a vombat.

Elég nyugodt állat,
úgy hat kilót nyomhat.
Tilos a vadászat
és rádobni bombat!

fox :: levél nekem

Gyújt, szív, lent tart, kipufog

A facebookon sem szoktam mindenfélét kitenni az üzenőfalra, a blogon meg pláne nem, de ...

fox :: levél nekem

Adósság

Évekig görcsbe rándult a gyomrom, hogyha a hitel, kölcsön, tartozás, adósság szavakat hallottam. Most, hogy karnyújtásnyi közelségbe került, hogy megszabaduljak a lakáshitelemtől, könnyű lélekkel ültünk be a két emberöltőn keresztülnyúló igazságkeresésről, a zsidó öntudatról, az egymásra utaltságban fogant hazug önvédelmi reakciókról szóló filmre, az Adósságra, amibe persze egy vékonyka szerelmi szálat is szőttek az alkotók.

Úgy látszik a moszados-bosszúállós filmeket Budapesten kell forgatni, függetlenül attól, hogy hol zajlik a történet. Ez kicsit kizökkentheti az embert az egyet-egyet egyébként is döccenő történetből, de a magyar közönségnek - vagy legalábbis nekem - ez plusz szórakoztató faktor, főleg, hogy a harminchetes villamos többször is mutatott szakaszát  minden munkanap keresztezem. A Münchennel való párhuzamot erősíti Ciaran Hinds szereplése is, aki ugyanolyan búvalbaszott képpel játszotta a halál kétbalkezes angyalát, mint az ebben a filmben önmarcangoló, de még mindig szerelmes ügynököt.

Már többször megállapítottam, hogy Budapesten a varsói gettólázadástól kezdve a peronista Buenos Airesen keresztül az ötvenhatos forradalmon át a hetvenkettes olimpiáig gyakorlatilag mindent le lehet forgatni. A város fejlődése töretlen, mert ugye már Angelina Jolie rendezett itt féltékenységi jelenet a balkáni háborúról, de az igazi az lenne, ha mondjuk egy élhető, tiszta városban játszódó történet is filmre lehetne vinni Budapesten.

A mozira visszakanyarodva, még napokkal később is foglalkoztat a dolog (és nem az afféle bakik miatt, hogy mit keresett a "mondern" villamos a hatvanas évek Berlinjében, vagy hogy hogyan kerültek a Magyar Álomvasutak kocsijai a német szerelvényekbe), úgyhogy ajánlom másoknak is.

fox :: levél nekem

Kölcsön kenyér visszajár

Már megbántam ezerszer, hogy Miss Balaton kedvéért, de tulajdonképpen saját hülyeségemnek köszönhetően a drága forinthitelemet hosszas tökölést követően az átváltás után villámgyorsan még drágábbá váló euróhitelre cseréltem. Nem mentség, inkább csak ok, hogy azt hittem az érzések megérik a kockázatot. Rövid időn belül kiderült, hogy kapitális barom, egy naív hülye vagyok, aki ráadásul a hitelátváltása miatt is szopni fog pár évig.

Azért, hogy ne kapjak agyrákot az idegtől, sopánkodás helyett inkább tanulópénznek fogom fel, vagy bánatpénznek. Drága tanulópénz, nem mondom, de van melóm, amiből akkor is ki tudtam fizetni, amikor másfélszer annyi volt a törlesztő, mint eredetileg, és van feleségem, akit talán soha nem ismerek meg, ha Miss Balatonnak is csak annyi akaratereje van, mint nekem, és egy szép napon nem hagy faképnél.

Egy szó mint száz, Dr. Degut megtartom örökre, a hiteltől viszont megszabadulok. Kicsengetem a végtörlesztést, még akkor is, ha szerintem ez a húzás legalább akkora parasztvakítás, mint a magánnyugdíjpénztárak kisöprése. Persze egy felelős embernek vállalnia kell a tévedéseinek a következményét, de ha egyszer kinyitják a bolondok házának a kapuját, akkor természetes, hogy az összes köztörvényes hülye, aki emelni bírja a csülkét, az kiszalad rajta, még akkor is, ha tudja, hogy régen olyan balfasz volt, hogy kezelésre szorul, és hogy ennek a kezelésnek a költségeit a szabadulása ellenére is meg kell fizetnie. De legalább beszállnak azok is, akik kívül maradtak a sárgaházon.

fox :: levél nekem

Szomszédünnep – újratöltve

Három lakásban is új lakók költöztek/költöznek az elmúlt hónapokban, így időszerű lenne a kezdeményezést újra megvalósítani. Igaz, hogy a téli időjárás nem kedvez az udvaron üldögélésnek, de megfelelő felkészüléssel, és egy kis forralt borral talán össze lehetne hozni a lakókat. Az ismerkedésen és általános csacsogáson túl is akad elég téma: hogy halad a társasházi határozatok végrehajtása, mi legyen a földszinti lakókkal, kezdjünk-e valamit a belső kerttel, hasznosítjuk-e a lepusztult állapotban lévő közös WC-t.

Például bringatárolóként :-)

fox :: levél nekem

Stigmata

Szent jel jelent meg a bal tenyeremen. Nem serkent ki a vérem, ellenben befolyt a bőröm alá, ott vöröslött, kéklett, és pedig leginkább feketéllik, mindamellett, hogy meglehetősen fáj is. A legrosszabb az, hogy nem tudom, hogy miért. Nem rémlik, hogy hogyan, mikor és hol szedhettem össze a sérülést, csak az a biztos, hogy most fáj a tenyerem. Mivel nemrég hasonló történt velem, ezért az sem kizárt, hogy tényleg egy szájbakúrt szent vagyok (bár magam is meglepődnék kicsit), akit halála után boldoggá avatnak, és az eljövendő nemzedék már nem Máriapócsra, a könnyező Madonnához fog zarándokolni, hanem a Való Villában kialakított kegyhely környékén gyűlik össze akkora tömeg, mint Mekkában a Kába kőnél.

Szerencsére a stigma csak a bal kacsómon jelent meg, így nem akadályozott abban, hogy tegnap a délelőttös műszakban végzett kedélyes fahasogatás közepette a fejsze nyelét szorongatva a jobb tenyeremre egy finom kis vérhólyagot varázsoljak. Silány másolat, de így legalább van egy kis szimmetria a dologban.

fox :: levél nekem

Ruha teszi

Két év után új bringás ruházatot vásároltam, egy piros-fekete Specialized kabátot. Az anyaga vékonyabbnak tűnik, mint a mostani téli gúnyámé, de talán csak azért, mert más a szabása, a karja nem feszül annyira a kezemre. Mínusz ötben, aláöltözetként egy hosszú ujjú pólóval már bizonyított, ráadásul eszement jól néz ki, így már nem sajnálom érte azt a valag pénzt, amit egyheti tépelődés után végül mégiscsak kifizettem érte.

fox :: levél nekem